1925-2006
Nyolcvanadik születésnapján, alig fél évvel a halála előtt a Rubatoban megjelent születésnapi köszöntőben azt olvashattuk róla, hogy az ő esetében is igazolódik a közhely: vannak húszéves aggastyánok és nyolcvanas fiatalok. Ilyenkor persze rögtön adódik a kérdés is: mi volt a titka? Titok Tóth László esetében sem volt: a zene bűvöletében töltött élet, ami ünneppé teszi a hétköznapokat is. Akik ismertük, mind így ismertük: örökké tenni akaró és céljait mindig kemény akarattal meg is valósító emberként. Ettől azonban még lehetett volna, mint oly sokan, csak a maga javát néző, másokat semmibe vevő és önző. Az a cél azonban, amelyre életét már fiatalon, középiskolás feltette, ezt eleve kizárta, hiszen a zene az, amit mások ellen nem, csak a mások javára lehet művelni. Ilyenkor valósul meg a legnagyobb csoda: „testvér lészen minden ember…”. Karmesteri kvalitásait mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy ez a csoda még amatőr szinten is gyakran létrejött, és ezért csak hálásak lehetnek még most, oly sok év elmúltával is, a zenekar tagjai éppen úgy, mint a közönség.
Tóth László karnagy úr történelmet csinált: nem a nagyhangú, melldöngető és kardcsörtető politikusok, önjelölt kiskirályok történelmét, hanem a csendre, a szépre áhítozó, úgynevezett. kisemberekét. Zene és csend? Igen, mert a lélek belső békéjét hozza el mindazoknak, akik elmerülnek benne. Az 1948-ban 23 éves fiatalember, a debreceni Piarista Gimnázium egykori diákja, aki addigra már megjárta a háború és a szovjet hadifogság poklát is, bizonyára nem gondolta, hogy egy ezer sebtől vérző, koldussá és földönfutóvá tett országban valami olyat indít el, ami példa nélkül áll, vagy legalábbis igen ritka a zenei életben: egykori gimnáziumi osztálytársaiból, barátaiból, mivel ő maga is hegedült, vonósokat gyűjtött maga köré, és megalapított egy teljesen műkedvelő kis zenekart a muzsika belső csendjére vágyó emberekből. Nemsokára ez a kis közösség fúvósokkal is bővült, így jött létre az az együttes, amely különböző neveken (Pénzügyi Kamarazenekar, Debreceni Líra, Közalkalmazottak Szimfonikus Zenekara, majd ismét Lyra Szimfonikus Zenekar) azóta is, vagyis immár 65 éve, fennáll. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy akadt valaki, aki magára vette a prófétasággal megáldottak, vagy inkább megvertek minden gondját: a zenekari tagok egybegyűjtését, ami pedig még nehezebb: közösséggé formálását és egyben tartását, a zeneileg kevéssé képzettek szakmai irányítását, hiszen a lelkes amatőrök között a profizmust legfeljebb azok a zenetanárok jelentették-jelentik, akiket nem elégített ki a tanítás mindennapos taposómalma. Saját magával szemben is támasztott következetes igényessége hajtotta, hogy elvégezze a ma már legendává nőtt egykori magyar karmesternemzedék (Ferencsik János, Lukács Miklós, Komor Vilmos) egyik legkiválóbb képviselőjének, Kórodi Andrásnak karmesterképző kurzusát. Az elmúlt több évtizedek többszáz koncertjén ez a kis társaság is időnként olyan sokszínű és hajlékony produkcióra lett képes Tóth László karnagy úr keze alatt, ami a hazai fellépések és a több nemzetközi turné során Tarantotol Jyväskyläig, Lipcsétől Vilniusig vívta ki a kritikusok elismerését.
Tóth László születésének 90. évfordulójára
Elmúlhat-e a gyász? Igen, jól rendelte azt a fölöttünk való, hogy még az emberhez legközelebb állók – szülők, testvérek, házastársak – elvesztése miatt érzett égő, hasogató fájdalom is idővel megszelídül, csendes emlékezéssé válik egy idő után. Felejteni? Azt viszont soha. Leülni, elvonulni a lélek egyik csendes sarkába, bármikor, bárhol, felidézni azt, amit az emberi emlékezet képes – így plántálta belénk megint csak az a fölöttünk való, hogy mit is jelent a halhatatlanság. Nem fényes köztéri szobrokat, nem hangzatos szólamokat, hanem a múlt, a kedves arc, a gesztusok, a hang, a szavak és tettek visszahívását az idő mélységesen mély, feneketlen kútjából.
Tíz év is elmúlt azóta, hogy 80. születésnapján köszöntöttük szeretett és mindenki tiszteletétől övezett karmesterünket, aki teljes szellemi és korához képest irigylésre méltó testi erővel vezényelte az ünnepi koncertet. Az ő esetében valóban igazolódott a közhely: vannak húszéves aggastyánok és nyolcvanas fiatalok. Ennek titka pedig Tóth László esetében a zene bűvöletében töltött élet, ami ünneppé teszi a hétköznapokat is. Akik ismertük, mind így ismertük: örökké tenni akaró és céljait mindig kemény akarattal meg is valósító emberként. Ettől azonban még lehetett volna, mint oly sokan, csak a maga javát néző, másokat semmibe vevő és önző. Az a cél azonban, amire életét már fiatalon, középiskolás korában feltette, ezt eleve kizárta, hiszen a zene az, amit mások ellen nem, csak a mások javára lehet művelni.
Tóth László karnagy úr történelmet csinált: nem a nagyhangú, melldöngető és kardcsörtető politikusok, önjelölt kiskirályok történelmét, hanem a csendre, a szépre áhítozó emberekét. Zene és csend? Igen, mert a lélek belső békéjét hozza el mindazoknak, akik elmerülnek benne. Az 1948-ban 23 éves fiatalember, a debreceni Piarista Gimnázium egykori diákja, aki addigra már megjárta a háború és a szovjet hadifogság poklát is, bizonyára nem gondolta, hogy egy ezer sebtől vérző, koldussá és földönfutóvá tett országban valami olyat indít el, ami példa nélkül áll, vagy legalábbis igen ritka a hazai zenei életben: 57 éve áll fenn egy műkedvelő zenei együttes amelyet gimnáziumi osztálytársaiból, barátaiból, a muzsika belső csendjére vágyó emberekből alapított meg. Mivel ő maga is hegedült, először vonósokat gyűjtött maga köré, de nemsokára ez a kis közösség fúvósokkal is bővült, így jött létre a Közalkalmazottak Szimfonikus Zenekarának nevezett együttes, amely azóta is, az utóbbi években Lyra néven működik (Ez volt egyébként az eredeti név is, a Debreceni Egyetem méltán nagyhírű egykori professzora, Hankiss János „adományozta”.) Hogyan volt lehetséges ez? Úgy, hogy akadt valaki, aki magára vette a prófétasággal megáldottak minden gondját: a zenekari tagok egybegyűjtését, ami pedig még nehezebb, közösséggé formálását és egyben tartását, a zeneileg kevéssé képzettek szakmai irányítását, hiszen a lelkes amatőrök között a profizmust legfeljebb azok a zenetanárok jelentették, akiket nem elégített ki a tanítás mindennapos taposómalma. Saját magával szemben is támasztott következetes igényessége hajtotta, hogy elvégezze a ma már legendává nőtt egykori magyar karmesternemzedék (Ferencsik János, Lukács Miklós, Komor Vilmos) egyik legkiválóbb képviselőjének, Kórodi Andrásnak karmesterképző kurzusát. Közben igen bölcsen kialakította azt a koncepciót, ami a zenekar működésének azóta is alapja és átível az évtizedeken: a klasszikusokból csak a könnyen, kisebb apparátussal is megszólaltatható művek megszólaltatására lehet vállalkozni, de leginkább a zenetörténet által csak a periférián számon tartott, többé-kevésbé a feledés homályába merült alkotásokat kell a közönség elé vinni. Másrészt a zenekart sikerült rövid idő alatt városunk zenei életének eleven részévé tennie, és felkarolnia olyan helybéli tehetségeket, akik előbb-utóbb országos vagy akár nemzetközi hírnévre is szert tettek, vagy olyanokat, akiket sokszor méltatlanul került el a magasabb elismerés. Bizonyos, hogy mindegyikük hálás az itt kapott zenei útravalóért. Közben a több mint ötszáz koncert során ez a kis társaság is időnként olyan sokszínű és hajlékony produkcióra lett képes Tóth László karnagy úr keze alatt, ami a hazai fellépések és a több nemzetközi turné alkalmával Tarantotol Jyväskyläig, Lipcsétől Vilniusig vívta ki a kritikusok elismerését.
Tóth László karnagy úr érdemei idehaza, a szűkebb pátriában sem maradtak visszhang nélkül. A város Csokonai-díjat, Rubányi-díjat, Pro Urbe díjat adományozott neki, és megkapta a Debrecen Város Kultúrájáért díjat is. És természetesen oroszlánrésze volt abban, hogy az együttest korábban a „Kiváló Együttes” címmel, a közelmúltban pedig Kölcsey Ferenc-díjjal tüntették ki. A halála előtt pár nappal, a magyar kultúra napján, bár az ünnepségen személyesen már nem lehetett jelen, a Debrecen Kultúrájáért díjban részesült. Ezekben megnyilvánulhatott a zenei ismeretterjesztésnek az elismerése is, amelyet a zenekar az évtizedek során a megyében és annak határain túl a régióban végzett.
Köztudomású, hogy aktív korában vezető beosztású, kiváló pénzügyi szakemberként dolgozott, és a zenekarral kapcsolatos munkájának volt egy olyan aspektusa is, amit az egyszerű zenekari tagok fel sem foghattak: rejtély, milyen financiális bűvészmutatványokkal tudta a művészi háttéren kívül a működéshez feltétlenül szükséges anyagiakat is mindig előteremteni. Az elmúlt három évtizedben legalább ötször kellett új próbatermet találnia, és ez csak egy volt a sok-sok ilyen jellegű gond közül. Ezekre a rejtélyekre csak ő tudhatta a választ.
Mindezt múlt időben elmondani torokszorító. Egymás után tolulnak fel az izgalmas próbák, a sok-sok hangverseny, a külföldi utak, a varázslatos hangulatú óévbúcsúztató koncertek, amelyeket ő álmodott meg és amelyek nélkül sokáig el sem lehetett képzelni az év végét városunkban. Mindannyiunk Laci bácsija nem emeli fel többet azt az ezüst karmesteri pálcát, amellyel születésnapján a zenekari tagok ajándékozták meg az örökifjú karmestert. Számolhatjuk-e ezután a derű óráit Mozart és a többiek játszása közben? Igen, mert a pálca kihullhat a kézből, de a zene nem némulhat el. Ezt a derűt, talán a legtöbbet, amit egy ember a másiknak adhat, szórta ő ránk bőséggel évtizedeken át és teszi kitörölhetetlenné életművét és emlékét. Ahogy őt, örökké tenni vágyását ismerjük, biztosan megszervezte már az égi zenekart mindazokkal együtt, akik már szintén elmentek közülünk.